1987. Nem éppen az innovációk időszaka. Nem lehet azt mondani,hogy nagyon gyakoriak voltak a nyugati országokkal való testvérvárosi kapcsolatok. De  itt  Györgyén akkor is más szellő fújdogált .Volt egy baráti csapat az olaszok között, akik szerettek bennünket, magyarokat .Már 1971-ben itt vadásztak györgyei vadászokkal, (Simon Mihály, Páldi Gábor, Sárközi Lajos, Dömök István) akik kedvességükkel, vendégszeretetükkel örök emléket adtak ezeknek az idegeneknek. Keresték a barátságunkat és az egyik közülük megszervezte az ő községük, és miénk között, a testvérvárosi kapcsolatot. Persze kellett hozzá egy olyan tanácselnök, és egy olyan párttitkár,(Varró István, Nagy Zoltán, majd később Józsa László: Dosoloban pedig - Rainero Azzi, Amilcare Malacarne, Enrico Cini, és később Gianni Barilli) akik ezt fontosnak tartották már akkor, mindkét részről, Dosoloban és Tápiógyörgyén egyaránt. Én már 1971 ben tolmácsoltam nekik és barátok lettünk, így közelről láttam mindkét oldalon az elszántságot és a tenni akarást. Mi volt a fontos ebben? Hogy a világ egy másik szeletét ismerhettük meg közelről. Sokan. Mert 1987-90-ig közel 100 ember utazhatott Olaszországba és élhetett velük együtt néhány napig, hétig. Tőlük szintén 40-50 ember lakhatott ugyanígy velünk, növelve ezzel annak lehetőségét, hogy közelről megismerve egymást rájöjjünk, mennyire egyformák vagyunk mi EMBEREK, nagy betűvel, mennyire ugyanazt akarjuk és ugyanazt utasítjuk el a világból. És a következő években sokáig tartott ez a lelkesedés. Biztos vagyok benne, hogy azoknak a gyerekeknek-felnőtteknek akik akkor részt vettek az utazásokban, (Olasz részről kb. 200 ember, magyar részről kb. 250 ember ez volt a dosoloi –györgyei hivatalos utak megközelítő száma) nem lehetett ellenszenves az UNIO gondolata, hiszen saját bőrünkön tapasztalhattuk annak előnyeit. A későbbi években természetesen csökkent az aktivitás, hiszen nagyon leegyszerűsödött az utazás. Ezekben az években már inkább azért kerestük a csere-alkalmakat, hogy a nyelvet tanulókat lehetőségekhez juttassuk, és a gyerekeket megismertessük az olaszok kultúrájával, kedvességével. Kezdettől fogva nagyon fontosnak tartottuk a kölcsönösséget és az egyenrangúságot. Nem egy segítségre szoruló és egy segítséget nyújtó, egy adományozó és egy elfogadó viszony volt közöttünk, hanem egy olyan kapcsolat, ami azon alapult, hogy mindketten tudunk adni és elfogadni is.
Adni szeretetet, kedvességet, ötleteket, példát, megmozgatni az állóvizet, gondolkodásra késztetni, ízelítőt nyújtani kultúráinkból, történelmünkből: ezek voltak a céljaink a kezdetektől fogva. Kölcsönösen. Azt hiszem, sikeresek voltunk ezekben. Hogy aztán az élet változott, és már nem volt szükség ugyanúgy mindezekre mint kezdetben, az nem a testvérvárosi kapcsolat megszűnését jelenti számomra. Mert az folytatódik ma is, másokkal is: az akkori testvérváros papjával például, aki az ő mostani községével szintén testvér-kapcsolatot ápol velünk. Zenekarunk két évvel ezelőtti fogadása után most tavasszal iskolánk arra érdemes olaszul tanuló diákjait fogadják.